• ido_1
  • ido4
  • ido2

A modern életmód egyik gyakran kárhoztatott jellemvonása az óra diktatúrájának tulajdonított rohanás – az emberek sietnek, és folyton késésben vannak. De mióta is szabja meg napjaink ritmusát a pontos idő? Milyen változásokat jelentett a mindennapokban az órához való igazodás? Egyáltalán honnan tudták Pest-Buda polgárai, hogy hány óra is van éppen?

Az időhöz való viszony átalakulása, mint oly sok változás a 19. században, az iparosodás és az urbanizáció velejárója volt. Míg korábban a munka ritmusát az elvégzendő feladat jellege, az időjárás és a napfelkelte, illetve nyugta határozta meg, addig az új viszonyok között a munka már egyre inkább az órához igazodott. Ez az időszemlélet szorosan kötődött a városi létformához, hiszen a mezőgazdasági munka továbbra is függött a természeti viszonyoktól, a termelés saját, belső logikájától: a kert gondozásának vagy épp az állatok etetésének idejét továbbra sem az óra határozta meg.

A pontos idő ismerete a közlekedésben létszükségletté vált: a 19. század első felében megjelenő vonatok könyörtelenül elindultak a megszabott időben, a rendszeresített hajójáratok sem várakoztak az esetlegesen késve érkező utasokra. Persze a korabeli emberek számára nem volt könnyű az átállás. Karikatúrák figurázták ki a későn érkező utast, aki méltatlankodva integetett a hajó után. Nem értette, hogy az miért indult el nélküle a kikötőből, hiszen ő jegyet vásárolt rá.

Bár az órához való igazodás állandóan a késés veszélyével fenyegetett, számos előnnyel is járt, és ez nemcsak a közlekedés szervezésében jelentkezett. Az óraorientáció a munkavégzést is átláthatóbbá tette: a 19. század második felében egyre elterjedtebbé vált a hivatalos munkaidő. Sok esetben az alkalmazottak számára ez csekély könnyebbséget jelentett, hiszen gyakran így is több, mint 8 órát dolgoztak egy nap. Munkájuk ellenben már nem akkor ért véget, amikor mindennel elkészültek, hanem akkor, amikor letelt a munkaidejük. Ezután pedig következhetett a szabadidő, ami szintén a korszak, illetve az új időszemlélet vívmánya volt.  Az iskolákban is ekkor vezették be az 50 perces tanórákat. A diákok feltehetően örültek ennek az újfajta pontosságnak – még ha ez csak tíz perc pihenőt is engedélyezett számukra a tanórák között.

Az időt tehát megérte számolgatni, de honnan lehetett tudni, hogy hány óra is volt pontosan? Azok, akik megengedhették maguknak, megfelelő eszközöket vásároltak: a férfiak zsebórát, a nők pedig ékszernek is beillő, láncon függő órákat hordtak maguknál. A jobb módúak otthonában falióra, ingaóra, vagy valamely reprezentatív szekrénybe beépített óra számolta a perceket. Ők is függtek azonban a főváros nyilvános óráitól, hisz időnként ezeket a szerkezeteket is be kellett állítani, a mutatókat igazítani kellett valamihez.

A legrégebbi nyilvános órák a templomtornyokon voltak. A Budai Várban már a 15. században mutatta az időt a Mária Magdolna templom órája. A toronyóra még sokáig egyedülálló látvány volt, ezt mutatja az is, hogy a törökök Órás dzsáminak nevezték ezt a templomot. A toronyórák a 18-19. században egyre sokasodtak. A városlakók már furcsállták is, ha valamelyik patinás templomukról, mint a Belvárosi Plébániatemplomról, hiányzott az időt jelző számlap. A hivatalos magyarázat szerint az órára egyszerűen nem jutott pénz, a rossz nyelvek szerint azonban hiánynak más oka is volt. Eszerint a közelben lévő városháza órája folyton pontatlanul járt, a pestiek pedig nem akarták azzal megszégyeníteni a hatóságokat, hogy az orruk alá dörgölik a pontos időt. A toronyórák között még a 19. század végén is igazi különlegességnek számítottak a kivilágított időmérők: a terézvárosi plébániatemplom számlapját az 1870-es évektől éjszakánként gázláng tette láthatóvá, a józsefvárosi plébániatemplom órája pedig 1895-től elektromos fényben ragyogott.

A templomok mellett a középületek tornyairól is le lehetett olvasni a pontos időt. A 18. században ez még zömében a városházákat jelentette. A 19-20. század fordulóján viszont már szinte mindenhol órába ütközhettek a járókelők: a pályaudvarokon, vásárcsarnokokban, de még a vágóhídon is. Ez a szaporodása azonban inkább fokozta a bizonytalanságot, ugyanis ahány óra, annyiféleképpen járt. Az órák összehangolásához a legfontosabb viszonyítási pontot a gellérthegyi csillagdából felhangzó déli harangszó jelentette. Az obszervatórium 1849. évi pusztulását követően a budai főreál (ma Toldy Ferenc Gimnázium) vállalta magára ezt a feladatot. Tanárai harang helyett egy ágyúdörrenéssel jelezték, ha az iskola csillagórája elütötte a delet. Pesten a Múzeum körúti Műegyetem ablakába kihelyezett elektromos óra mutatta a tudomány által garantált pontos időt.

Bár az órákat elsődlegesen az idő követésére használták, voltak köztük igazi kuriózumok is. Ilyen volt a pesti belváros zenélő órája. Ez az 1860-as években a mai Városház utcában egy vendéglő homlokzatát díszítette. Hangja alapján a pontos időre nem lehetett következtetni, viszont minden alkalommal megszólalt, ha új hordót vert csapra a kocsmáros.


Források:

Bölcsics Márta, Csordás Lajos: Budapesti Krúdy-kalauz: Budapest, ahogy Krúdy látta. Budapest, 2002.

Takács József: Budapesti toronyórák története 1889-1909. Budapest, 2007.

http://mindennapoktortenete.blog.hu/2014/04/20/idofegyelem_pontossag

http://www.oroksegnapok.hu/rendezvenyek/3211

Szólj hozzá

Az email címed nem jelenik meg az oldalon. A *-al jelölt mezők kitöltése kötelező. *

Current day month ye@r *